2012. november 14., szerda

Önkontroll - 1

 Gondolom sok eltérő értelmezése lehet a címben említett fogalomnak. Hát lássuk az én értelmezésem, remélem, hogy építő jellegű is lehet akár... Az önkontroll érzelmekre kiterjedő mechanizmusát szeretném kifejteni, azon belül is a negatív érzésekre fókuszálva.

 Szóval, az érzelmek terén esetlegesen megjelenő önkontrollt egészen kicsi korunk óta tanuljuk. Ugye azt mindenki tudja, hogy a csecsemők akármilyen kellemetlenség éri őket, akkor bömbölnek. Az életkor előrehaladtával ez a jelenség fokozatosan gyengül (pl. a kisebb gyerekek már nem sírnak az éhség miatt, de mondjuk enyhébb fizikai fájdalom, vagy ijedtség miatt még mindig képesek rá pl. eleséskor). Ez gyerekkorban még igencsak egyszerű, de ahogy egyre inkább haladunk a felnőttkor felé, a folyamat akkori fázisai egyre kevésbé tudnak természetes úton lezajlani. Hogy mi építi fel a gátat? Ahogy Freud fejezte ki magát, az egyén felettes énje. Ez a kifejezés ebben a témában véleményem szerint még ma is megállja a helyét. Viszont a felettes én a néha logikátlan, értelmetlen, természetellenes társadalmi normák miatt fejlődik torz irányba, ami azt eredményezi, hogy az egyén az ösztönei és érzelmei közül túlzottan sokat visszafog, kontrollál, nem éli meg őket, és ez hatványozottan igaz a negatív érzésekre. Szerintem ez egy kifejezetten hátráltató dolog, ugyanis amikor a felnőtté válás során az apróbb negatív élményeknél felszabaduló dühöt vagy bánatot visszafojtják, az hamis önkontroll. Csak abban a pillanatban tűnik úgy, hogy az egyén ura a saját életének, később viszont visszaüt, aminek az az oka, hogy zátonyra futott a gyerekkorban természetes mechanizmus, ami szerint a valódi kontrollt úgy lehet megtanulni, hogy a folyamat során néha elveszítjük azt. Egy abszurd, béna hasonlattal próbálnám meg érzékeltetni: Olyan, mintha az ember mászna felfele egy létrán, és néha rosszul fogná meg a következő fokot, és a jó fogás megtalálásához el kell engednie az egészet, hogy visszaessen, mert ha ezt nem teszi meg, akkor a létra egy sokkal magasabb pontjáról esik vissza. Viszont ha nem fogja görcsösen, hanem elengedi, akkor következő alkalommal már többé-kevésbé könnyedén meg tudja találni a helyes fogást. Pontosan így van ez az érzelmekkel is. Aki az apróbb problémáknál nem veszíti el a kontrollt (ez több dologban is megnyilvánulhat, pl. sírás, dühöngés, csapongás), az nem tud hogyan felkészülni a nagyobb dolgokra, amik az élet során fognak jönni (ugyanis idővel senki sem tudja kikerülni a rosszat). Ez két dolgot eredményezhet. Az egyik a teljes lelki összeroppanás, ami általában hosszú folyamatként következik be, és kezdeti stádiumait sokszor még fel sem ismeri az illető (frusztrációk, apróbb szorongásos tünetek, furcsa késztetések, szokások...stb., rettentően széles a paletta), és csak akkor jön rá, hogy mekkora a probléma, amikor egyúttal már lehetetlennek érzi hogy kimásszon belőle, vagy rosszabb esetben akár már a mentális állapota bánja. A másik lehetséges eredmény pedig az érzéketlenné válás. Ez úgy következhet be, ha valaki annyira szélsőségesen fojtja el az érzéseit, hogy akár még magának sem vallja be a létezésüket, ezzel pedig az agyukat egy furcsa, nagyon nehezen áttörhető védekezési mechanizmusra szoktatják, amit az tud alkalmazni még a nagy problémáknál is. Viszont akkor megint jönnek a társadalmi normák (amik miatt indult az egész), viszont ezúttal a másik irányból. Már azt kifogásolja az adott személy környezete, vagy akár maga a személy is, hogy miért NEM veszít kontrollt. Ez például egy közeli hozzátartozó elveszítésekor drasztikusan elő tud állni, ugyanis egy olyan személynél, aki nem tanulta meg szabadon, természetes módon megélni az érzéseit, a gyászreakció sem lesz szokványos. A témában nem járatos átlagemberek pedig könnyen hihetik azt, hogy az illető nem is gyászol. Gyakran maga a személy el is hiszi ezt, ami önmeghasonláshoz vezethet, ami megint csak lecsapódik valahogy, szóval az egész egy furcsa láncreakciót eredményez, a személy egyre furcsábban és félreérthetőbben fog viselkedni, végül pedig feltérképezhetetlenné válik még saját maga számára is. 

A gyász csak egy példa volt erre a jelenségre, számos más területen is meg tud ez jelenni különböző intenzitásokban, és formákban. Szinte minden embernél megjelenik nap mint nap valamilyen szinten. És akkor így keressünk rációt az emberi viselkedésben... Nem könnyű. 
De lehetne megoldás! Viszont sajnos ez egy olyan dolog, ami csak oda-vissza működhet, és az egész társadalom változását igényelné, ami belátható időn belül lehetetlen. Az egyik fontos dolog az lenne, ha a legtöbben megtanulnák az általánosításokra alapuló, logikátlan normákat figyelmen kívül hagyni, és szabadjára engedni az érzéseiket (pl. miféle ostobaság, hogy egy férfi nem sírhat?!), a másik pedig az, hogy minél több embernek meg kellene tanulni elengedni az előítéleteket másokkal szemben. Hiú ábrándnak hangzik, ugye? 

Nos, személy szerint engem nem tud érdekelni, hogy egyelőre ez egy hiú ábránd. Tagja vagyok ennek a társadalomnak, pontosan ugyanannyit érek abszolút értékben, mint a többi ember, ugyanannyi jogom van. Így, ha én veszem a bátorságot ahhoz, hogy természetesen éljem meg az érzéseimet, és kontrollt veszítsek néha a valódi kontroll megtanulása érdekében, valamint el tudom engedni ebből (is) fakadóan az előítéleteimet másokkal szemben, akkor máris egy hangyányit közelebb vagyunk a célhoz. Egy vacak embernyit. Viszont sok kicsi sokra megy, így nem érzem teljesen feleslegesnek, és remélem, hogy senki más nem érzi annak, aki szintén így tesz. 


A félreértések elkerülése végett kitérnék még arra, hogy ebben az egész témában is rettentően fontos a megfelelő egyensúly megtalálása. Azt sem tartom megfelelőnek, akik túlfűtik magukat, szinte minden jelentéktelen probléma hatására szinten halni készülnek, mivel ez sem természetes módja az érzelmek megélésének, egész pontosan ez a ló másik oldala, de belőlük eddigi tapasztalataim alapján kevesebb van. 


"Lebutítva", néhány általános esetre lebontva a lényeg:

Ha a sírás lappang a torkodban, akkor sírj nyugodtan, de ez nem azt jelenti, hogy bömbölve kell verdesni magad a földhöz!
Ha mérges vagy, érzed, hogy forr a véred, akkor nyugodtan megteheted, hogy nyers stílusban, hangodat emelve jelezd a nemtetszésed, de ez nem azt jelenti, hogy homlokon lüktető érrel kell ordítozni nap, mint nap!
Ha bizonytalan vagy, akkor ne zárd ki a bizonytalanságodat okozó tényezőt, hanem próbálj ki minél több dolgot, mert csak ez segíti a döntéskészséged kialakulását, hiszen ismeretlen dolgokról nehezen dönt az ember! Viszont ez nem azt jelenti, hogy csapongsz ide-oda, játszol más emberekkel, vagy akár a saját boldogságodat, és rendezettségedet teszed kockára!
Ha valami fáj hosszabb távon, akkor ne szégyelld bevallani, és kimutatni, de ez nem azt jelenti, hogy mindenkit ellöksz magadtól, és sajnáltatod magad egész nap! Mindenki bele tud esni néha az önsajnálat mocsarába, ami egyáltalán nem probléma, csak ki kell mászni abból! 
Ha hibáztál, ne félj bevallani magadnak! De ezután ne önutálat és önvádlás következzen, hanem a hibák kiküszöbölési szándéka!

Sorolhatnám akármeddig, rengeteg dolog van. Mindenkinél máshol vannak a határok, és ezt el kell fogadni. A lényeg az érzelmek természetességén van, úgy kell őket megélni, ahogy jönnek, tehát az elfojtás, és a túlzásba esés is hiba. Akkor a nagy kérdés az az, hogy honnan lehet tudni, hogy hol a határ, ha ez mindenkinél máshol van. Véleményem szerint onnan, hogy amikor sikerül eltalálni, akkor hosszú távon ez lelki egyensúlyt eredményez. 

Ezen én magam is dolgozom, nem zárult le a folyamat, de azon vagyok, hogy beletanuljak ebbe, mint ahogy azt is megtanultam, hogy már nem sírok, amikor elesek. Viszont ez a "játék" egyre nehezedik, de hát erről szól az élet. :) 


" We're covering up our tracks
And living in secrets
We can learn to love life
Or learn to love pain"





2012. november 13., kedd

Kockázat nélkül nincs boldogság / Mégiscsak jobb esetlegesen megijedni, mint félni

Sokat gondolkoztam, hogy mi legyen az első "tartalmasabb" posztom témája. Az utóbbi idő eseményei döntöttek, ugyanis a poszt címében megjelenő problematika nem először kísért, úgyhogy írnék erről "pár" sort.:)

Eddigi tapasztalataim alapján rengeteg ember van, aki azért boldogtalan, mert nem mer kockáztatni. Sem a nagy döntésekben, sem pedig a kis apróságokban. Mindig túlkombinálják a dolgokat, persze jön mindenféle feltételezés, amit rögtön igaznak könyvelnek el, és aszerint cselekednek. Ez szerintem tényleg nagy hiba, ugyanis, mint, ahogy már említettem, csak boldogtalanságot tud szülni. Nem padlóra kerülést, hanem konstans, hosszú távú, egyre inkább gerjedő kellemetlenségeket, amik ha egyszer feltörnek hatványozottan, egyszerre, akkor nagy bajt tudnak okozni, és elrontott életet. Senkinek sem vonzó az érzés, amikor akár 50 évesen néz vissza az életére, és veri a fejét a falba, hogy miért úgy csinálta a dolgait, ahogy, és mennyire máshogy csinált volna mindent, és ennek a kellemetlen érzésnek sokszor lehet az oka a gyávaság, lustaság és kishitűség jegyében leélt élet. 


Nos...

Először is, ez a dolog a karrierben is meg tud jelenni, egész fiatal korban. Mindenkinek van valami elképzelése, hogy milyen hivatásnak szeretné szentelni az életét, de kevesen valósítják meg. Az első nehézségnél feladják, és félnek a további kudarcoktól, ezért inkább jön a beletörődés abba, hogy valami mással fognak foglalkozni, amit igaziból nem is fognak szeretni, és ez egyenes út a bizonyos szempontokból kényelmes, de ugyanakkor üres, beszűkült, nyárspolgári, kötelességekről és társadalmi elvárásokról szóló életmód felé. 
Véleményem szerint mindenki számára van valami hivatás, amit szívvel-lélekkel tud csinálni, így megtalálja a helyét a világban, így segítve annak csodálatos, de sajnos az utóbbi időben igencsak ködbe veszés felé tendáló egyensúlyának helyrebillenését, valamint őt magát is segíti egy morzsányit a boldogság felé vezető rögös úton. Sajnos sokan nem élik meg igazán mélyen a fiatalkori pályaválasztási krízist, mert már az előtt kizárják, hogy igazán elkezdődne, és engednek a környezetük elvásásainak, valamint annak a késztetésnek, hogy a könnyebbnek tűnő utat válasszák.
Az lenne a helyes, ha mindenki erre törekedne, és megkeresné a számára leginkább passzoló dolgot, és tűzön-vízen át azon lenne, hogy véghez tudja vinni.
Én ezt tettem. Elismerem, hogy a családom támogatása, és toleráns magatartása miatt viszonylag könnyű volt, de mégis megtanultam azt, amit feljebb kifejtettem. Talán 16-17 éves lehettem, amikor először megfogant a gondolat a fejemben, hogy pszichológus legyek. Ott is volt egészen addig, amíg a pályaválasztás kérdése komolyabban be nem lépett az életembe (gimnázium utolsó előtti éve). Elkezdtem tanulmányozni a felsőoktatásba való bekerülés lehetőségeit, a pontozási rendszert, így szembesültem a ténnyel, hogy a pszichológia szakon az egyik legmagasabb a ponthatár. Sajnálatos módon az volt az első gondolatom, hogy "Nekem úgysem sikerül ennyi pontot összeszednem, hagyom a fenébe az egészet". Igen, hagytam a fenébe, legalábbis egy ideig. Rengeteget keresgéltem, böngésztem a szakok között, már azt sem tudtam eldönteni, hogy "reál" vagy "humán" irányba szeretnék-e továbbmenni, végül egészen sokrétű, egymástól merőben eltérő, színes elképzeléseim lettek a jövőmet illetően, de valahogy egyik sem volt az igazi. Nos, végül eljött a gimnázium utolsó éve, hamar elsuhant az első félév, tehát eljött az ideje a jelentkezési lapok leadásának. Akkor újból számot vetettem magammal, átgondoltam mindent, és akkor újból betolakodott a fejembe a pszichológia szak, éreztem, hogy nekem oda kellene mennem. Lesz, ami lesz alapon, szinte teljes reménytelenséggel ugyan, de első helyen a pszichológiát jelöltem meg végül. Tudtam, hogy emelt szintű érettségi nélkül szinte esélyem sincs bekerülni. Az érettségire való jelentkezést az utolsó utáni pillanatig halasztottam, egyszerűen nem tudtam kiadni a kezeim közül a papírt, annyira döntésképtelen voltam, hogy történelemből el merjek-e emelt szintűre menni, vagy sem. Végül a gyávaságom győzött, nem mertem kockáztatni, középszintre mentem. Ezerszer lepergett a szemem előtt, hogy én emelten biztos beégnék, meg egyáltalán mi a fenét keresnék ÉN bármilyen emelt érettségin, hiszen lusta vagyok, és "úgysem tudok semmit". 
Az érettségit viszonylag szép eredményekkel teljesítettem, de persze nem vettek fel pszichológiára. Ekkor már eljutottam oda, hogy agyilag képtelen voltam ráállni a gondolatra, hogy én elkezdjek valami másik szakot, ezért hosszas viták után megegyeztem a szüleimmel, hogy kihagyok egy évet, közben felkészülök történelemből emelt szintűre, és újra megpróbálom a pszichológiát, ha pedig nem jön össze, akkor pedig csinálok valami mást, és beletörődöm. Így is történt, a töri érettségim szépen sikerült (különösebb készülés nélkül, de erre nem vagyok büszke, hiszen ott volt az egész év, hogy készüljek...). Vertem a fejem a falba, hogy előző évben miért nem mentem emeltre, és mégis milyen égéstől tartottam, hiszen az eredményem azt mutatja, hogy mégis odavaló voltam. Bántam, amiért nem voltam képes kockáztatni egy gyakorlatilag pitiáner, elronthatatlan, akárhányszor újra próbálható dologban. 
Utána jött a fekete leves, ugyanis megint nem volt elég pontom. Nagyon elkeseredtem, és bólintottam a szüleimnek, hogy igen, beletörődöm, megyek műszaki menedzser szakra. Egy ideig megpróbáltam elhitetni magammal, hogy menni fog ez nekem, de lélekben sosem tudtam azonosulni ezzel. Elhanyagoltam a tanulnivalókat, egyszerűen nem ment, képtelen voltam csinálni, mert ez a hivatás egyszerűen nem én voltam, nekem nem ez lett rendelve. A szüleim nagy felháborodásával szembenézve még a félév vége előtt abbahagytam az egészet, majd újra beadtam a jelentkezésemet pszichológiára, és elmentem angolból is érettségizni emelt szinten. 
Felvettek. Teljesen eltemettem magamban már ezt az egészet, szinte biztos voltam benne, hogy megint nem lesz elég pontom, és lám, mégis. Nem bántam meg az elvesztegetett éveket, mert rengeteget tanultam ebből. Megtanultam, hogy sosem adom fel, és ezentúl sokkal többet kockáztatok, ha bármilyen álmomról, vágyamról legyen szó. Megfogadtam, hogy ezt a szakot bármi történjék, elvégzem. Nagyon örülök, hogy már sínen van ez a része az életemnek, ugyanis jelentős elhivatottságot érzek magamban már régóta, és egyre csak erősödik. Ha nem támogattak volna a szüleim (bár rengeteg fájdalmas vita, csalódás, reményvesztés...stb. volt részükről is), akkor is véghezvinném, akármi is legyen, nem keresnék kifogást, és soha nem törődnék bele, hogy ha úgy alakul, hogy nem foglalkozhatok ezzel. 

A fiatalkori pályaválasztási krízis csak egy a rengeteg dolog közül, amiben megjelenik a szokásos emberi kishitűség, gyávaság, túlkombinálás problémája. Ilyen az új dolgok kipróbálásától való vonakodás is, valamint ami a legsajnálatosabb, az az, hogy párkapcsolati, szerelmi ügyekben is előjön ez. Ezekre majd később térek ki bővebben, ugyanis a szerelemnek külön poszto(ka)t fogok szánni, de pár szót azért írok most is. 

Nem egyszer tapasztaltam, hogy én már szívem-lelkem beletettem az egészbe, teljes mellszélességgel álltam az adott férfi (fiú) mellett, minden esetleges akadályra magasról tettem, erre jöttek az olyan aggályok, és kifogások, hogy "Mi lesz, ha elrontjuk a barátságot?", "Mi lesz, ha mégsem vagyok képes komoly kapcsolatra, és megbántalak?", "Mi lesz, ha a távolság miatt tönkremegy?", "Mi lesz, ha mégis a korábbi kikosarazásom miatt akkor te utasítottál volna vissza?". Ezek közül bármelyik is egy olyan akadály lenne, ami elegendő indokot biztosít arra, hogy beáldozzuk az esetleges boldogságot?! Szerintem nem. 

Barátság elrontása? És mi van, ha valami sokkal jobb lenne belőle, mint a barátság?!

Komoly kapcsolatra való képtelenségtől való félelem? Ez csak az egyénen múlik. Emiatt egy próbát sem tenni rendesen...Hááát...
Távolság? Létezik busz, vonat...stb. Hol a probléma? 
Mi lesz, ha visszautasítom? Visszautasítom-e egyáltalán? Ha nem próbálja meg az illető, akkor soha az életben nem jön rá. 

Van milliónyi elvont, kézzel nem fogható, viszont felettünk álló, hatalmas dolog, ami alakítja az életünket. A szerelem és az elhivatottságtudat is ezek közé tartoznak. Ha valaki elszakad a földtől, és engedi, hogy beszippantsák a sokkal nagyobb dolgok, akkor nyílik meg a boldogság felé vezető ösvény kapuja. Persze, nem mondom, hogy nem zuhanhat vissza a földre, és nem ütheti meg magát fájdalmasan, és sérüléseket szenvedve, de akkor mi történik? Feláll, meggyógyulnak a sebei, és újra készen állhat elrugaszkodni a földtől. Enélkül lehetetlen a boldogság. A szomorúság is mérsékeltebb ugyan, de az jelen lehet, ugyanis a boldogság sajnos kivédhető, a szomorúság pedig nem. Szóval, aki a földhöz ragadva éli a felszínesített életét, az a boldogságtól szinten biztosan elvágja magát, de a szomorúsággal kénytelen szembesülni (pl. halál problematikája).

Ismétlem: a boldogság kivédhető. De miért akarják annyian kivédeni? Az élet szemete valamilyen mértékben így is-úgy is utat tör magának, de a nagyobb fokú sebezhetőséggel járó, elvont boldogság nagyon nagy részükért kárpótol. 
Véleményem szerint határozottan megéri a kockázatot. Sőt, KOCKÁZTATNI KELL!

Na, így a poszt végén csendüljön fel ez a részben akár ide is illő nóta:


"Let the rain fall down
'Cause I ain't gonna drown
Scratch my face in the sand
I'm a determined woman

There's a cloud in the sky

But I ain't gonna cry

Take the sun from my eyes
I feel the warmth of it rise"








2012. november 12., hétfő

:)

Meg kell, hogy mondjam, hogy nem nagyon vetemedtem még arra eddigi életem során, hogy blogolásra adjam a fejem, de ez a pillanat is eljött. Remélem, hogy sok mindenben segítségemre lehet az, ha rendszerezem a gondolataimat a kis világommal kapcsolatban, valamint az esetlegesen ide tévedő egyének is építő jellegűnek tartják majd az irományaimat, ha pedig nem, akkor legalább egy kis mosolyt csalhatok velük az arcukra azzal, hogy esetleg hülyeségeket hordok össze. :)

Mint ahogy a leírás is mutatja, én azt gondolom, hogy a modern, "nyugati" társadalom tagjai alapvetően igencsak szűk körben mozognak, kevés dolog tölti ki az életüket (persze, vannak kivételek), és azokat sem tekintik át annyira, hogy a lehetőségekhez mérten a legtöbb dolgot megértsék, és átérezzék ebből. Én erre törekszem. Mivel nem élek túl kirívó életet, talán sokan nézhetnek szembe az enyémhez hasonló helyzetekkel, sokakat esetleg érdekelhetnek hasonló témák, így, ha leírom, kifejtem a véleményem ezekről, talán másoknak is segíthetek a dolgok mélyére látni, és segíthetem az érzést, hogy értelmet nyert minél több ezekből a dolgokból, vagy épp abban, hogy ellenpéldát mutassak, mivel nem vagyunk egyformák adott esetben. :P


A mindennapjaim aprócska részleteiről nem igazán fogok rizsázni, inkább engem érdeklő, elgondolkodtató, esetleg éppen aktuális témákat fogok kifejteni, és azok keretében fogok mesélni az éppen odavágó tapasztalataimról, és a részben vagy épp teljesen ezek alapján kialakított képről. Szerintem így sokkal könnyebb, és indirektebben, de emellett reálisabban alkothatnak rólam képet az ide tévedők, mint ahogy abban az esetben tennék, ha magamat jellemezgetném direkt módon. Annyit azért elmondok, hogy 21 éves nő vagyok, és pszichológusnak készülök, tehát egyetemista vagyok. Úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy jó szakember legyek, először saját magamat kell felépíteni, feltérképezni, és ez a húszas éveim elejéhez kötődő időszak leginkább erről szól (mint amúgy mindenkinek ez az egyik legmeghatározóbb időszaka a felnőtté válás rögös útján, de egy olyan embernek, aki ráadásul ilyen pályára készül, különösen).

Ezek alapján már sejthető, hogy az engem érdeklő témák között főleg az emberi viselkedéssel, lélekkel kapcsolatos dolgok szerepelnek, és mindig szeretnék a dolgok mögé látni, és keresni a miérteket. Különösen foglalkoztat az, hogy mi alapján mondunk egy embert erősnek, vagy gyengének, és mi a folyamata a lelki "erő" kialakulásának, erről sokat szándékozom írni a továbbiakban.
Emellett érdekel, érintett vagyok a párkeresés, szerelem témakörében is, szóval erről is jócskán lesz szó, mint ahogy egyéb kis apróságokra is lehet tőlem számítani (vallás, politika szigorúan csak ideológiai szinten, szóval pártok nevét nem szeretném emlegetni, esetleg aktuális, közvéleményt felkavaró események, művészet...stb.).

Na, nem is szaporítom tovább a szót, elég volt ennyi rizsa így felvezetésnek, aztán majd igyekszem értelmesen vezetni ezt a blogot, és minél több témát rendszerezni, kidolgozni. Jó olvasgatást kívánok előre is azoknak, akik esetleg ide tévednek! :)