Szóval, az érzelmek terén esetlegesen megjelenő önkontrollt egészen kicsi korunk óta tanuljuk. Ugye azt mindenki tudja, hogy a csecsemők akármilyen kellemetlenség éri őket, akkor bömbölnek. Az életkor előrehaladtával ez a jelenség fokozatosan gyengül (pl. a kisebb gyerekek már nem sírnak az éhség miatt, de mondjuk enyhébb fizikai fájdalom, vagy ijedtség miatt még mindig képesek rá pl. eleséskor). Ez gyerekkorban még igencsak egyszerű, de ahogy egyre inkább haladunk a felnőttkor felé, a folyamat akkori fázisai egyre kevésbé tudnak természetes úton lezajlani. Hogy mi építi fel a gátat? Ahogy Freud fejezte ki magát, az egyén felettes énje. Ez a kifejezés ebben a témában véleményem szerint még ma is megállja a helyét. Viszont a felettes én a néha logikátlan, értelmetlen, természetellenes társadalmi normák miatt fejlődik torz irányba, ami azt eredményezi, hogy az egyén az ösztönei és érzelmei közül túlzottan sokat visszafog, kontrollál, nem éli meg őket, és ez hatványozottan igaz a negatív érzésekre. Szerintem ez egy kifejezetten hátráltató dolog, ugyanis amikor a felnőtté válás során az apróbb negatív élményeknél felszabaduló dühöt vagy bánatot visszafojtják, az hamis önkontroll. Csak abban a pillanatban tűnik úgy, hogy az egyén ura a saját életének, később viszont visszaüt, aminek az az oka, hogy zátonyra futott a gyerekkorban természetes mechanizmus, ami szerint a valódi kontrollt úgy lehet megtanulni, hogy a folyamat során néha elveszítjük azt. Egy abszurd, béna hasonlattal próbálnám meg érzékeltetni: Olyan, mintha az ember mászna felfele egy létrán, és néha rosszul fogná meg a következő fokot, és a jó fogás megtalálásához el kell engednie az egészet, hogy visszaessen, mert ha ezt nem teszi meg, akkor a létra egy sokkal magasabb pontjáról esik vissza. Viszont ha nem fogja görcsösen, hanem elengedi, akkor következő alkalommal már többé-kevésbé könnyedén meg tudja találni a helyes fogást. Pontosan így van ez az érzelmekkel is. Aki az apróbb problémáknál nem veszíti el a kontrollt (ez több dologban is megnyilvánulhat, pl. sírás, dühöngés, csapongás), az nem tud hogyan felkészülni a nagyobb dolgokra, amik az élet során fognak jönni (ugyanis idővel senki sem tudja kikerülni a rosszat). Ez két dolgot eredményezhet. Az egyik a teljes lelki összeroppanás, ami általában hosszú folyamatként következik be, és kezdeti stádiumait sokszor még fel sem ismeri az illető (frusztrációk, apróbb szorongásos tünetek, furcsa késztetések, szokások...stb., rettentően széles a paletta), és csak akkor jön rá, hogy mekkora a probléma, amikor egyúttal már lehetetlennek érzi hogy kimásszon belőle, vagy rosszabb esetben akár már a mentális állapota bánja. A másik lehetséges eredmény pedig az érzéketlenné válás. Ez úgy következhet be, ha valaki annyira szélsőségesen fojtja el az érzéseit, hogy akár még magának sem vallja be a létezésüket, ezzel pedig az agyukat egy furcsa, nagyon nehezen áttörhető védekezési mechanizmusra szoktatják, amit az tud alkalmazni még a nagy problémáknál is. Viszont akkor megint jönnek a társadalmi normák (amik miatt indult az egész), viszont ezúttal a másik irányból. Már azt kifogásolja az adott személy környezete, vagy akár maga a személy is, hogy miért NEM veszít kontrollt. Ez például egy közeli hozzátartozó elveszítésekor drasztikusan elő tud állni, ugyanis egy olyan személynél, aki nem tanulta meg szabadon, természetes módon megélni az érzéseit, a gyászreakció sem lesz szokványos. A témában nem járatos átlagemberek pedig könnyen hihetik azt, hogy az illető nem is gyászol. Gyakran maga a személy el is hiszi ezt, ami önmeghasonláshoz vezethet, ami megint csak lecsapódik valahogy, szóval az egész egy furcsa láncreakciót eredményez, a személy egyre furcsábban és félreérthetőbben fog viselkedni, végül pedig feltérképezhetetlenné válik még saját maga számára is.
A gyász csak egy példa volt erre a jelenségre, számos más területen is meg tud ez jelenni különböző intenzitásokban, és formákban. Szinte minden embernél megjelenik nap mint nap valamilyen szinten. És akkor így keressünk rációt az emberi viselkedésben... Nem könnyű.
De lehetne megoldás! Viszont sajnos ez egy olyan dolog, ami csak oda-vissza működhet, és az egész társadalom változását igényelné, ami belátható időn belül lehetetlen. Az egyik fontos dolog az lenne, ha a legtöbben megtanulnák az általánosításokra alapuló, logikátlan normákat figyelmen kívül hagyni, és szabadjára engedni az érzéseiket (pl. miféle ostobaság, hogy egy férfi nem sírhat?!), a másik pedig az, hogy minél több embernek meg kellene tanulni elengedni az előítéleteket másokkal szemben. Hiú ábrándnak hangzik, ugye?
Nos, személy szerint engem nem tud érdekelni, hogy egyelőre ez egy hiú ábránd. Tagja vagyok ennek a társadalomnak, pontosan ugyanannyit érek abszolút értékben, mint a többi ember, ugyanannyi jogom van. Így, ha én veszem a bátorságot ahhoz, hogy természetesen éljem meg az érzéseimet, és kontrollt veszítsek néha a valódi kontroll megtanulása érdekében, valamint el tudom engedni ebből (is) fakadóan az előítéleteimet másokkal szemben, akkor máris egy hangyányit közelebb vagyunk a célhoz. Egy vacak embernyit. Viszont sok kicsi sokra megy, így nem érzem teljesen feleslegesnek, és remélem, hogy senki más nem érzi annak, aki szintén így tesz.
A félreértések elkerülése végett kitérnék még arra, hogy ebben az egész témában is rettentően fontos a megfelelő egyensúly megtalálása. Azt sem tartom megfelelőnek, akik túlfűtik magukat, szinte minden jelentéktelen probléma hatására szinten halni készülnek, mivel ez sem természetes módja az érzelmek megélésének, egész pontosan ez a ló másik oldala, de belőlük eddigi tapasztalataim alapján kevesebb van.
"Lebutítva", néhány általános esetre lebontva a lényeg:
Ha a sírás lappang a torkodban, akkor sírj nyugodtan, de ez nem azt jelenti, hogy bömbölve kell verdesni magad a földhöz!
Ha mérges vagy, érzed, hogy forr a véred, akkor nyugodtan megteheted, hogy nyers stílusban, hangodat emelve jelezd a nemtetszésed, de ez nem azt jelenti, hogy homlokon lüktető érrel kell ordítozni nap, mint nap!
Ha bizonytalan vagy, akkor ne zárd ki a bizonytalanságodat okozó tényezőt, hanem próbálj ki minél több dolgot, mert csak ez segíti a döntéskészséged kialakulását, hiszen ismeretlen dolgokról nehezen dönt az ember! Viszont ez nem azt jelenti, hogy csapongsz ide-oda, játszol más emberekkel, vagy akár a saját boldogságodat, és rendezettségedet teszed kockára!
Ha valami fáj hosszabb távon, akkor ne szégyelld bevallani, és kimutatni, de ez nem azt jelenti, hogy mindenkit ellöksz magadtól, és sajnáltatod magad egész nap! Mindenki bele tud esni néha az önsajnálat mocsarába, ami egyáltalán nem probléma, csak ki kell mászni abból!
Ha hibáztál, ne félj bevallani magadnak! De ezután ne önutálat és önvádlás következzen, hanem a hibák kiküszöbölési szándéka!
Sorolhatnám akármeddig, rengeteg dolog van. Mindenkinél máshol vannak a határok, és ezt el kell fogadni. A lényeg az érzelmek természetességén van, úgy kell őket megélni, ahogy jönnek, tehát az elfojtás, és a túlzásba esés is hiba. Akkor a nagy kérdés az az, hogy honnan lehet tudni, hogy hol a határ, ha ez mindenkinél máshol van. Véleményem szerint onnan, hogy amikor sikerül eltalálni, akkor hosszú távon ez lelki egyensúlyt eredményez.
Ezen én magam is dolgozom, nem zárult le a folyamat, de azon vagyok, hogy beletanuljak ebbe, mint ahogy azt is megtanultam, hogy már nem sírok, amikor elesek. Viszont ez a "játék" egyre nehezedik, de hát erről szól az élet. :)
" We're covering up our tracks
And living in secrets
We can learn to love life
Or learn to love pain"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése