Eddigi tapasztalataim alapján rengeteg ember van, aki azért boldogtalan, mert nem mer kockáztatni. Sem a nagy döntésekben, sem pedig a kis apróságokban. Mindig túlkombinálják a dolgokat, persze jön mindenféle feltételezés, amit rögtön igaznak könyvelnek el, és aszerint cselekednek. Ez szerintem tényleg nagy hiba, ugyanis, mint, ahogy már említettem, csak boldogtalanságot tud szülni. Nem padlóra kerülést, hanem konstans, hosszú távú, egyre inkább gerjedő kellemetlenségeket, amik ha egyszer feltörnek hatványozottan, egyszerre, akkor nagy bajt tudnak okozni, és elrontott életet. Senkinek sem vonzó az érzés, amikor akár 50 évesen néz vissza az életére, és veri a fejét a falba, hogy miért úgy csinálta a dolgait, ahogy, és mennyire máshogy csinált volna mindent, és ennek a kellemetlen érzésnek sokszor lehet az oka a gyávaság, lustaság és kishitűség jegyében leélt élet.
Nos...
Először is, ez a dolog a karrierben is meg tud jelenni, egész fiatal korban. Mindenkinek van valami elképzelése, hogy milyen hivatásnak szeretné szentelni az életét, de kevesen valósítják meg. Az első nehézségnél feladják, és félnek a további kudarcoktól, ezért inkább jön a beletörődés abba, hogy valami mással fognak foglalkozni, amit igaziból nem is fognak szeretni, és ez egyenes út a bizonyos szempontokból kényelmes, de ugyanakkor üres, beszűkült, nyárspolgári, kötelességekről és társadalmi elvárásokról szóló életmód felé.
Véleményem szerint mindenki számára van valami hivatás, amit szívvel-lélekkel tud csinálni, így megtalálja a helyét a világban, így segítve annak csodálatos, de sajnos az utóbbi időben igencsak ködbe veszés felé tendáló egyensúlyának helyrebillenését, valamint őt magát is segíti egy morzsányit a boldogság felé vezető rögös úton. Sajnos sokan nem élik meg igazán mélyen a fiatalkori pályaválasztási krízist, mert már az előtt kizárják, hogy igazán elkezdődne, és engednek a környezetük elvásásainak, valamint annak a késztetésnek, hogy a könnyebbnek tűnő utat válasszák.
Az lenne a helyes, ha mindenki erre törekedne, és megkeresné a számára leginkább passzoló dolgot, és tűzön-vízen át azon lenne, hogy véghez tudja vinni.
Én ezt tettem. Elismerem, hogy a családom támogatása, és toleráns magatartása miatt viszonylag könnyű volt, de mégis megtanultam azt, amit feljebb kifejtettem. Talán 16-17 éves lehettem, amikor először megfogant a gondolat a fejemben, hogy pszichológus legyek. Ott is volt egészen addig, amíg a pályaválasztás kérdése komolyabban be nem lépett az életembe (gimnázium utolsó előtti éve). Elkezdtem tanulmányozni a felsőoktatásba való bekerülés lehetőségeit, a pontozási rendszert, így szembesültem a ténnyel, hogy a pszichológia szakon az egyik legmagasabb a ponthatár. Sajnálatos módon az volt az első gondolatom, hogy "Nekem úgysem sikerül ennyi pontot összeszednem, hagyom a fenébe az egészet". Igen, hagytam a fenébe, legalábbis egy ideig. Rengeteget keresgéltem, böngésztem a szakok között, már azt sem tudtam eldönteni, hogy "reál" vagy "humán" irányba szeretnék-e továbbmenni, végül egészen sokrétű, egymástól merőben eltérő, színes elképzeléseim lettek a jövőmet illetően, de valahogy egyik sem volt az igazi. Nos, végül eljött a gimnázium utolsó éve, hamar elsuhant az első félév, tehát eljött az ideje a jelentkezési lapok leadásának. Akkor újból számot vetettem magammal, átgondoltam mindent, és akkor újból betolakodott a fejembe a pszichológia szak, éreztem, hogy nekem oda kellene mennem. Lesz, ami lesz alapon, szinte teljes reménytelenséggel ugyan, de első helyen a pszichológiát jelöltem meg végül. Tudtam, hogy emelt szintű érettségi nélkül szinte esélyem sincs bekerülni. Az érettségire való jelentkezést az utolsó utáni pillanatig halasztottam, egyszerűen nem tudtam kiadni a kezeim közül a papírt, annyira döntésképtelen voltam, hogy történelemből el merjek-e emelt szintűre menni, vagy sem. Végül a gyávaságom győzött, nem mertem kockáztatni, középszintre mentem. Ezerszer lepergett a szemem előtt, hogy én emelten biztos beégnék, meg egyáltalán mi a fenét keresnék ÉN bármilyen emelt érettségin, hiszen lusta vagyok, és "úgysem tudok semmit".
Az érettségit viszonylag szép eredményekkel teljesítettem, de persze nem vettek fel pszichológiára. Ekkor már eljutottam oda, hogy agyilag képtelen voltam ráállni a gondolatra, hogy én elkezdjek valami másik szakot, ezért hosszas viták után megegyeztem a szüleimmel, hogy kihagyok egy évet, közben felkészülök történelemből emelt szintűre, és újra megpróbálom a pszichológiát, ha pedig nem jön össze, akkor pedig csinálok valami mást, és beletörődöm. Így is történt, a töri érettségim szépen sikerült (különösebb készülés nélkül, de erre nem vagyok büszke, hiszen ott volt az egész év, hogy készüljek...). Vertem a fejem a falba, hogy előző évben miért nem mentem emeltre, és mégis milyen égéstől tartottam, hiszen az eredményem azt mutatja, hogy mégis odavaló voltam. Bántam, amiért nem voltam képes kockáztatni egy gyakorlatilag pitiáner, elronthatatlan, akárhányszor újra próbálható dologban.
Utána jött a fekete leves, ugyanis megint nem volt elég pontom. Nagyon elkeseredtem, és bólintottam a szüleimnek, hogy igen, beletörődöm, megyek műszaki menedzser szakra. Egy ideig megpróbáltam elhitetni magammal, hogy menni fog ez nekem, de lélekben sosem tudtam azonosulni ezzel. Elhanyagoltam a tanulnivalókat, egyszerűen nem ment, képtelen voltam csinálni, mert ez a hivatás egyszerűen nem én voltam, nekem nem ez lett rendelve. A szüleim nagy felháborodásával szembenézve még a félév vége előtt abbahagytam az egészet, majd újra beadtam a jelentkezésemet pszichológiára, és elmentem angolból is érettségizni emelt szinten.
Felvettek. Teljesen eltemettem magamban már ezt az egészet, szinte biztos voltam benne, hogy megint nem lesz elég pontom, és lám, mégis. Nem bántam meg az elvesztegetett éveket, mert rengeteget tanultam ebből. Megtanultam, hogy sosem adom fel, és ezentúl sokkal többet kockáztatok, ha bármilyen álmomról, vágyamról legyen szó. Megfogadtam, hogy ezt a szakot bármi történjék, elvégzem. Nagyon örülök, hogy már sínen van ez a része az életemnek, ugyanis jelentős elhivatottságot érzek magamban már régóta, és egyre csak erősödik. Ha nem támogattak volna a szüleim (bár rengeteg fájdalmas vita, csalódás, reményvesztés...stb. volt részükről is), akkor is véghezvinném, akármi is legyen, nem keresnék kifogást, és soha nem törődnék bele, hogy ha úgy alakul, hogy nem foglalkozhatok ezzel.
A fiatalkori pályaválasztási krízis csak egy a rengeteg dolog közül, amiben megjelenik a szokásos emberi kishitűség, gyávaság, túlkombinálás problémája. Ilyen az új dolgok kipróbálásától való vonakodás is, valamint ami a legsajnálatosabb, az az, hogy párkapcsolati, szerelmi ügyekben is előjön ez. Ezekre majd később térek ki bővebben, ugyanis a szerelemnek külön poszto(ka)t fogok szánni, de pár szót azért írok most is.
Nem egyszer tapasztaltam, hogy én már szívem-lelkem beletettem az egészbe, teljes mellszélességgel álltam az adott férfi (fiú) mellett, minden esetleges akadályra magasról tettem, erre jöttek az olyan aggályok, és kifogások, hogy "Mi lesz, ha elrontjuk a barátságot?", "Mi lesz, ha mégsem vagyok képes komoly kapcsolatra, és megbántalak?", "Mi lesz, ha a távolság miatt tönkremegy?", "Mi lesz, ha mégis a korábbi kikosarazásom miatt akkor te utasítottál volna vissza?". Ezek közül bármelyik is egy olyan akadály lenne, ami elegendő indokot biztosít arra, hogy beáldozzuk az esetleges boldogságot?! Szerintem nem.
Barátság elrontása? És mi van, ha valami sokkal jobb lenne belőle, mint a barátság?!
Komoly kapcsolatra való képtelenségtől való félelem? Ez csak az egyénen múlik. Emiatt egy próbát sem tenni rendesen...Hááát...
Távolság? Létezik busz, vonat...stb. Hol a probléma?
Mi lesz, ha visszautasítom? Visszautasítom-e egyáltalán? Ha nem próbálja meg az illető, akkor soha az életben nem jön rá.
Van milliónyi elvont, kézzel nem fogható, viszont felettünk álló, hatalmas dolog, ami alakítja az életünket. A szerelem és az elhivatottságtudat is ezek közé tartoznak. Ha valaki elszakad a földtől, és engedi, hogy beszippantsák a sokkal nagyobb dolgok, akkor nyílik meg a boldogság felé vezető ösvény kapuja. Persze, nem mondom, hogy nem zuhanhat vissza a földre, és nem ütheti meg magát fájdalmasan, és sérüléseket szenvedve, de akkor mi történik? Feláll, meggyógyulnak a sebei, és újra készen állhat elrugaszkodni a földtől. Enélkül lehetetlen a boldogság. A szomorúság is mérsékeltebb ugyan, de az jelen lehet, ugyanis a boldogság sajnos kivédhető, a szomorúság pedig nem. Szóval, aki a földhöz ragadva éli a felszínesített életét, az a boldogságtól szinten biztosan elvágja magát, de a szomorúsággal kénytelen szembesülni (pl. halál problematikája).
Ismétlem: a boldogság kivédhető. De miért akarják annyian kivédeni? Az élet szemete valamilyen mértékben így is-úgy is utat tör magának, de a nagyobb fokú sebezhetőséggel járó, elvont boldogság nagyon nagy részükért kárpótol.
Véleményem szerint határozottan megéri a kockázatot. Sőt, KOCKÁZTATNI KELL!
Na, így a poszt végén csendüljön fel ez a részben akár ide is illő nóta:
"Let the rain fall down
'Cause I ain't gonna drown
Scratch my face in the sand
I'm a determined woman
There's a cloud in the sky
But I ain't gonna cry
Take the sun from my eyes
I feel the warmth of it rise"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése