Azt feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy ez a jelenség még pozitív eseményeknél is életbe léphet. Például amikor erősen vágyunk valamire, netán még régóta küzdünk is érte, aztán ha hirtelen az ölünkbe hullik, akkor nem tudjuk érezni a katarzist. Én magam is többször átéltem ezt. A környezetem persze rögtön ujjongott, hogy mennyire örülhetek, kérdezgették is, hogy milyen érzés, de olyankor eszméletlenül frusztráló volt, mert még inkább ráébresztettek arra, hogy igaziból én talán nem is örülök, mert egyszerűen ürességet éreztem és zsibbadást. Lelkiismeret furdalásom volt, azt éreztem, hogy én nem tudok örülni, és nem érdemlem meg a sikert, mert nem tudok értékelni semmit. De ahogy teltek a napok (esetleg hetek), azt vettem észre, hogy egyre inkább érzem az örömöt. Először néha-néha felsejlett a jó érzés, majd néha-néha szinte feltört belőlem, hogy mennyire örülök is éppen, de annyira, hogy kedvem lenne random megölelni valakit.:)
A negatív oldalról pedig az egyik legtipikusabb példája a jelenségnek a gyász. Azt hiszem, hogy "hivatalosan" is a gyász fázisainak része ez, tehát teljesen természetes, fokozatosan engedi szabadjára az elme a megrázkódtatás kellemetlen pszichés megnyilvánulásait. Ha viszont ez a szakasz valakinél hosszabbra nyúlik a "megszokottnál", akkor nem árt arra gondolni, hogy valami más oka van, mint például az előző posztomban kifejtett jelenség.
A másik negatív példa (a sok ezer közül :) ), amire kitérek, az a szerelmi csalódás, ugyanis én ezt az egészet ebben az esetben tapasztaltam a legélesebben és legtöbbször.
Kicsit több, mint egy hónapja kaptam igencsak megalázó dolgokat egy olyan embertől, akit nagyon szerettem. Túlzottan bántóak voltak ahhoz, hogy akkor, azonnal rámtörjön a bánat. Abban a pillanatban az első reakcióm a düh volt. Iszonyatosan mérges voltam, az elfojthatatlan düh uralta a cselekedeteimet, amit nálam leginkább az igen kemény szókimondás szokott jellemezni. Magyarul összebeszéltem mindent, amit persze szinte azonnal meg is bántam, és rettentően rosszul éreztem magam, úgy éreztem egy kis ideig igencsak irreálisan, hogy beleszakadok az egészbe. Rettentően féltem lefeküdni aludni, mert a régebbi tapasztalataim alapján azt gondoltam, hogy rossz reggelem lesz, mert ahogy magamhoz térek álmomból, az első érzés, ami ki fogja tölteni a lelkem, az a bánat lesz, és ez jó ideig kísérteni fog.
De nem így lett. Nem éreztem semmit. Magam sem értettem, hogy hová is tűnt a belső valóságom, hová lettem ÉN, hol vannak a megszokott érzelmeim. Tudtam, hogy ott vannak, de egyszerűen képtelen voltam őket átélni. Ennél borzasztóbb számomra nincs (más embertípus talán lehet ezzel máshogy, de én ilyen vagyok...), így minden erőmmel azon voltam, hogy végre visszatérjen minden a "normális" kerékvágásba, és legyek újra "érzékeny". Próbáltam felidézni mindazt, amit kaptam attól a bizonyos fiútól, de semmi mást nem éreztem, csak az undort, és a menekülési kényszert, így feladtam. Éltem hetekig így, csináltam a dolgom, sőt, néha még képes voltam úgy is érezni, hogy nyitott vagyok más fiúkra/férfiakra, de valamiért mégis valami annyira üres volt, egyszerűen ridegnek éreztem magam, és saját magamtól teljes mértékben idegennek.
Viszont szépen, lassan közeledik ennek is a vége. Kezdek újra érezni. Minden napomban van már 1-1 kósza pillanat, amikor ráébredek, hogy az érzéseim Iránta semmit sem változtak, és ha elhittem egy pillanatra is azt az üres maszlagot az utóbbi időben, akkor hazudtam magamnak. Egyszerre érzek megkönnyebbülést, és bánatot. Tudom, hogy ahogy lehullik végre ez a furcsa gát, akkor sok szomorúsággal kell szembenéznem. Például azzal, hogy talán sosem lehet helyrehozni ezt a szituációt Vele, amit én nehezen viselek, ugyanis olyan fajta ember vagyok, aki mindig mindent meg szeretne oldani, helyre szeretne hozni. Ezt talán soha nem lehet. Legalábbis a közeljövőre semmi tervem sincs ez ügyben, semmi ötletem, semmi reményem. De ez nem befolyásolja, nem alakítja az érzéseimet a legkisebb mértékben sem, mint, ahogy az sem, hogy úgy viselkedett velem, ahogy, ezért nem is kellene, hogy egyáltalán eszembe jusson kiutat keresni a felejtésen kívül (de ez egy másik téma, talán majd máskor kifejtem). Tehát várnak rám nehéz érzések, de ezek azért vannak, hogy megküzdjünk velük, akármibe is kerül. Akármit is fogok érezni, amikor végleg vége lesz ennek az üres időszaknak, állok elébe!
Amit végezetül hozzátennék az egészhez, hogy az esetleg idetévedő olvasót ne indítsam el útravaló nélkül: Ha ezt a jelenséget, ezt a megcsömörlést tapasztalja valaki, jó ha eszébe jut, hogy ez egy teljesen természetes védekezési módszere az elmének, így nem kell én-idegennek érezni! Fokozatosan vége lesz, helyzet- és egyénfüggő, hogy mennyi időbe telik. Az sem gond, ha valakinek teljesen kimarad ez, akármekkora trauma is éri, és az sem, ha már valami kisebb dolognál is életbe lép. Mindenkinek eltérő az érzelmi ingerküszöbe, és az érzelmek kezelésére vonatkozó tanulási folyamat is, tehát fiataloknál még inkább "normálisnak" mondható minden variáció.
Persze egy kis muzsika is kell:
A címe remekül ide illik, a "numb" szó jól kifejezi, amit éreztem az utóbbi időben, valamint a klip is nagyon tetszik nekem. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése